...and another

Körülbelül fél évente egyszer jut eszembe blogot írni, és akkor is főleg olyankor, amikor csalódott vagyok, és nem tudok nagyon kihez fordulni. Illetve ez így nem is igaz, mert lenne kihez fordulnom, de igazából senki sem tud mit mondani, senki sem tud igazán segíteni.
Azt hiszem, az a bajom, hogy túl gyorsan kötődök emberekhez. És túl gyorsan - és nagyonnagyon sokszor feleslegesen - élem bele magam olyan dolgokba, amikről már a legelején tudom, hogy halva születtek.
Ez is ilyen volt - bár Bia azt mondta, hogy még ne írjam le a dolgot, mindenkinek lehet rossz napja, és hogy érzi, hogy ez még jóra fog fordulni. Hát, őszintén? Én nem érzem. Egyáltalán.
Mondjuk lehet, hogy jobb így, hogy belül a rosszra készülök fel, mert így ha valóban rossz történik sem fog annyira fájni - vagy valami ilyesmi, próbálom ezzel nyugtatni magamat.
Közben meg már pénteken gyomorgörccsel mentem be, borzasztó érzés. Hogy tehetetlen vagy. Hogy egy-az-egyben ki vagy szolgáltatva egy másik ember kényének-kedvének. Ha éppen olyan a kedve, te vagy a kis világa középpontja arra a pár percre, csak te számítasz. Ha pedig olyan kedve van éppen, akkor elég egyértelműen a tudtodra adja, hogy nem számítasz - és soha nem is fogsz. Na jó, a végét csak én tettem hozzá, de akkor is.. Nem tudom mi lesz, de félek kivárni. Félek újból csalódni. Mondjuk, valahol már megszokhattam volna, hogy sosem leszek elég jó...

Another disappointment

Én tényleg hittem neked. Tényleg elhittem, hogy ez az egész nem színjáték, hanem igazi és van értelme. És kiálltam érted, kiálltam melletted, még akkor is, amikor mindenki engem nézett hülyének emiatt. És mindenkinek mondtam, hogy te valójában jó ember vagy, csak rossz helyen voltál rossz időben, ellened játszottak a körülmények, de te jó ember vagy, nem pedig olyan, mint amilyennek a társadalom lát.
Van az a mondás, miszerint az ember csak akkor lát igazán tisztán, ha a szemét már tisztára mosták a könnyek - bár én egy könnyet sem hullattam érted az elmúlt pár napban. De végre tisztán látok. Látom, hogy tévedtem. Nem létezhet, hogy az egész társadalom téved, és csak én látlak valójában olyannak, amilyen vagy. Én azt láttam, amit látni akartam, olyannak ismertelek, amilyen akartam, hogy legyél. És tévedtem. Hatalmas és nagyon fájó tévedés volt, és jelenleg még nem tudom azt mondani, hogy tanultam belőle. Mert valahol a lelkem mélyén érzem, hogy nincs vége. Idővel be fogok mesélni magamnak valami magyarázatot erre is, hogy nem te voltál a hibás, megint a körülmények játszottak csak ellened, ellenünk.
De amíg még hinni tudom, tudni tudom, hogy te valójában ilyen vagy, ennyire nem zavar, ha átgázolsz rajtam, átgázolsz mindenkin, hogy a saját céljaidat valóra váltsd, addig igenis ez kell, hogy lebegjen a szemem előtt - hogy a titánok harca valójában nem is titánok harca lenne. Hogy is lenne, amikor elfogyott az önbecsülésem, elfogyott az erőm, nem tudok tovább harcolni ellened, és az egész helyzet ellen.
És próbálom magamba verni, hogy A woman is unstoppable after she realizes she deserves more, de egyszerűen nem megy. Picinek és jelentéktelennek érzem magam, egy porszemnek, aki beakadt a gépezetbe, egy molylepkének, aki beszállt a lámpabúrába. Talán ez az igazán találó. Egy kis kártékony molylepke voltam csak, aki beszállt a lámpabúrába, de túl közel repült az izzóhoz, a fényességhez, és megégette magát. Hinnem kell benne, hogy csak megégettem magam, és nem égtem el. Mert folytatnom kell. És a folytatás legszebb módja az lesz, ha megmutatom neked, hogy kivel játszottad ezt a játékot, kit veszítettél el, mit veszítettél el.
Mert ezek után máshogy kell, hogy legyen minden. Nem fogsz tőlem többé elismerést, csodálatot kapni. Megvetés kell, hogy süssön a szememből, ahányszor rádnézek. Mert megaláztál.
Csak egyelőre nem találok magyarázatot az egészre. Erről is, mint annyi minden másról, érdekelne a te sztorid. Tudtad-e egyáltalán, hogy én írtam? Vagy csak láttál egy nevet, egy kérdést, nem is gondolkoztál, csak válaszoltál? Nem tudom minek örülnék jobban... Ha megtudnám, hogy csak adtál egy választ, és valójában ilyen vagy, vagy ha kiderülne, hogy ez a személyemnek szólt. Mindkettő fájna, mindkettő a saját mesémet rombolná le.
De tovább kell menni, meg kell erősödni, és bebizonyítani, hogy nem én vesztettem ezzel most sokat.

És van már új cipőm, új pólóim, új fürdőruhám, új nadrágom - de még mindig fáj.

június, te drága

Nem akartam panaszkodni, tényleg nem. De felmegyek facebookra, megnyitom a tumblr-t, elolvasok pár blogot, és mindenhonnan a nyáreleji jókedv, a szabadság jön át. Utolsó tanítási hét, mindenki letudta már a dolgozatokat, csak alibiből jár be.. De nem mi. Csütörtökön irodalom vizsga (1/16 tétel, 0,5/16 memoriter), pénteken spanyol (0/15 tétel, 0/15 vitatéma)

Végülis, hosszú lesz az a szerda-csütörtök éjszaka, már jó előre be kell vásárolnom epres-guavás Watt-ból, hogy kibírjam. És annyira szomorú, hogy kinézek az ablakomon, és süt a nap, az emberek sétálnak, én meg tudom, hogy milyen kőkemény napok várnak rám, mert ezidáig semmit se csináltam azon kívül, hogy elkértem felsőbbévesektől a tételeket. Na mindegy, csak magamat okolhatom, több hónapja tudom, hogy vizsga, hogy mik a tételek, mégsem álltam neki.

De már csak 4 tanítási nap (nekem 2) és 2 vizsganap és vééééége és hivatalosan is nyár!

Amitől úgy őszintén, kicsit félek is. Mármint nem magától a nyártól, hanem hogy találkozhatunk. Valahol, valamilyen elfajzott késztetés miatt szeretném, hogy találkozzunk. Hiába tudom, hogy nem egészséges az egész, maga az érzés sem, mégis annyira, de annyira szeretném. Egyszer azt kívántam 11:11-kor, hogy had lássalak még valaha az életben, mert akkor már több, mint 300 napja nem láttalak. És rá két hétre találkoztunk, és azóta is ötször. Furcsa dolog ez a sors. Amikor tényleg kegyetlen rossz napom van, és csak vonszolom magam az utcán, még mosolyogni sincs erőm, biztos, hogy szembe jössz, hogy még tovább rontsd az amúgy is szenvedős napomat - érdekes, hogy nem javítod a napom hangulatát, bár hogy igy javíthatná a napomat az a tény, hogy a lehető legelérhetetlenebb emberrel találkozok, akire gondolnom sem szabadna.(nem tudom, hogy ez a mondat mennyire volt értelmes, túl sok Balassi verset olvastam délelőtt)

Szóval nyár van. És már csak 1 hét és 1 nap és hivatalosan is túlleszünk az utolsó tanítási napon. Ez éltet. Nem mintha annyira megfeszültem volna eddig a tanulásban, de már csak maga a tudat, hogy tanulnom kéne is elfáraszt. Az utóbbi 9 hónapban mást sem csináltam, csak dolgozattól dolgozatig tanultam, feleléstől felelésig készültem. Bár megérte, mert javítottam a félévhez képest (bár ahhoz képest, nem volt nehéz) De a jövő év már számít, továbbtanulás szempontjából, szóval még jobban bele kell húznom majd. Holott én csak pihenni, úszni, lovagolni és olvasni akarok egész további életemben - Vetési sucks

'Cause baby now we got bad blood

You know it used to be mad love

So take a look at what you've done

'Cause baby now we got bad blood

Now we got problems

And I don't think we can solve them

You made a really deep cut

And baby now we got bad blood

first

Alig fél perce írtam le, hogy nem ér annyit az egész - nem érsz annyit -, hogy újra írjak miattad. És mégis. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy miattad van ez most. Hiszen mostmár több, mint egy éve nem teszel semmit. És mégis... Leginkább magamat hibáztatom, mert ekkora hatással voltál rám, nem is az, hogy "elcsavartad a fejemet", mert már nem 14 éves vagyok, látom a hibáidat, látom, hogy te vagy az az ember, aki szemtől-szembe képes lenne elpusztítani. Tavaly egy ismerősöm azt mondta, hogy a te istenkomplexusod az egyetlen, ami vetekedhet az enyémmel. Azóta eltelt egy év, és kettőnk közül már csak neked van istenkomplexusod. Valamilyen szinten ez neked köszönhető. Akkora akadályt gurítottál akaratodon kívül az utamba, aminek a leküzdése minden energiámat felemésztette. Olyan emberek fordultak ellenem, a barátaim (legalábbis azt hittem, hogy a barátaim), és olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket nem kellett volna átélnem - az ellenségeimnek sem kívánnám ezt soha.

Legalább egy fejezet lezárult. Hosszú és fájdalmas volt, mindennapi szenvedések sorával. De valamilyen szinten te segítettél lezárni ezt. Valahogy nem tudtam már úgy nézni többé rá, mint az egész előtt, azelőtt, hogy megmondta, mit gondol rólam valójában. Azóta elvagyunk egymás mellett, néha-néha beszélünk pár szót, de ez akkora szakadék lett, amit már egyikőnk se tud és nem is akar helyrehozni.

Hiányzol...

Goodbye 2014!

A tavalyi évhez képest rettentő keveset írtam, konkrétan 132 bejegyzéssel kevesebbet. Mondhatnám, hogy ez a magánéletem rohamszerű javulásával köthető össze, de nem.. Szimplán csak ellustultam, rájöttem, hogy azzal, hogy kiírom magamból, még nem oldom meg a problémát, és ilyenek. De azért valamit mégiscsak megpróbálok most összehozni:

Hol is kezdjem? Leszögezem, hogy nem tudom hónapokra lebontani az évet. Sőt, ha visszagondolok a 2014-es évre (hű de fura, nagyon ráállt a kezem a 2013-ra), nem is tudok szinte annyira ominózus eseményt felemlegetni. Szokásos igazából: szeretlek - talán nem szeretlek - nem szeretlek - végre végleg túlléptem rajtad - nem szeretlek - talán megint egy picit szeretlek - szeretlek. Ez meg azt hiszem egész évben szinte. És most ha nagyon szeretnék szentimentális lenni, akkor így ment ez egészen 2014. április 13-ig. De ismét csak, nem. Az a nap, szerintem imádni és bánni fogom még jóóóó hosszúúú ideig. Nem is akkor gyakorolt rám AZ a személy igazán nagy hatást, akiről ez a nap szólt, hanem csak hónapokkal később. Valamikor június tájékán. Azóta viszont, folyamatosan a fejemben jár, szinte nincs olyan nap, amikor nem nyitom meg az adatlapját, nem nézem meg a fotóját, és nem jövök rá, hogy ez egy rettentő nagy hiba.. Viszont nem szeretném, hogy az egész évösszefoglalós dolog ennyire negatív hangvételt kapjon, így ezzel a gondolatmenettel inkább nem is foglalkozok tovább. Most itt vagy a fejemben, itt is maradsz egy darabig, nem teszek holnap éjfélkor nagy ígéreteket, hogy 2015-ben nem gondolok Rád és egyik napról a másikra elfelejtelek, mert ez nem így működik és kész.( de azért a maci meg a nyúl itt ül mellettem most is, jellemző )

És idáig tartott körülbelül a gondolataim értelmes fonala, elvesztettem az egészet, mert szóba hoztalak. Nagyszerű.

Június 6-án beköltözött a lakásba két minitornádó, a két legédesebb-legkedvesebb minitornádó, akik nélkül mostmár elképzelhetetlenek lennének a napjaink: Mixi és Jerry ♥

Ami dátumokat viszont mindenképpen ki KELL, hogy emeljek még:

május 2-10. : Barcelona ♥

június 9. : egy éve Orchida ♥

július 1. : egy éve a rendelőben :)

július 21-26. : 3 év után újra Bábolna ♥

(és április 13.)

Minden szempontból érdekes év volt, köszönöm Mindenkinek, aki a részese volt, szebbé tette.♥

Kívánok Mindenkinek csodálatos szilveszter estét, és még csodálatosabb új évet! Jövőre találkozunk!

ami nem öl meg, az erősít

Nem szabad, hogy fájjon. Ez nem fájdalom. Inkább csak egy tátongó űr a mellkasomban, amit érzek. Érzek, minden egyes lélegzetvételnél. Minden egyes mozdulatnál. De nem fáj, már nem fáj. Hozzászoktam. Igazából, ez tart a földön. Ebbe kapaszkodhatok. Ha minden szétcsúszik körülöttem, tudom, hogy ez az érzés akkor is kitart és megmarad. Mint egy mentőkötél, megkapaszkodtam benne és képtelen vagyok elengedni. Talán már túl görcsösen szorítom magamhoz. De nem tudom elengedni, akárhogy próbálom is. Képtelen vagyok rá. El fog múlni, ebben biztos vagyok.

Csodák nincsenek. Szóval feladtam a reményt. Kapaszkodom az érzésbe, és remélem, hogy egyszer véget ér. De ha már ez se lesz itt, mi lesz, ami össze fogja fogni az amúgy teljesen kusza életemet? Mi lesz, ha eltűnik az a dolog, ami a legnagyobb biztonságot és a legnagyobb rettegést nyújtja egyszerre?